M. Haydn : c-moll requiem, Mozart: Requiem - Richard Maunder kiadása (Művészetek Palotája, 2006. dec. 2.)

A Muzsika decemberi hangversenyrovatában már szóba hoztam, hogy a koncertipar számára a 2006-os Mozart-év igazi lehetőségeként a kontextusba helyezés, a mozarti életműnek a kortársak termésével való összevetése kínálkozott (volna). Azt is meg kellett állapítanom ugyanitt, hogy idehaza e jótékony konfrontációk elmaradtak. Akkor VASHEGYI GYÖRGY munkáját említhettem üdítő kivétel gyanánt, most is az ő neve által fémjelzett produkcióról készülök beszámolni. A karmester és két együttese, a PURCELL KÓRUS és a vele egységben dolgozó-fejlődő ORFEO ZENEKAR december elején egy - sőt két - kézenfekvő, mégis eredeti ötletet valósított meg. Egyazon hangversenyen hallhattunk két requiemet: a Mozart által megbecsült salzburgi pályatárs, Michael Haydn kompozícióját 1771-ből, majd a szünet után magát a Mozart-művet, mely a zeneszerző utolsó kompozícióinak egyikeként húsz évvel később keletkezett. Mozart eredetileg befejezetlenül maradt Requiemje azonban ezúttal nem a famulus, Franz Xaver Süßmayr kiegészítésében (a mű legelterjedtebb alakjában) hangzott fel: Vashegyi és muzsikustársai megismertették a közönséget az angol zenetörténész, Richard Maunder rekonstrukciójával.
(...) Vashegyi vezénylése differenciáltan, a színek-hangvételek-hangsúlyok különbsége iránt érzékenyen mutatta fel a két művet. Hozzátehetem, hogy kórusa és zenekara híven követte utasításait, a szólista kvartett pedig egységes felfogás képviseletében teljesített: ZÁDORI MÁRIA, NÉMETH JUDIT és KOVÁCS ISTVÁN a tőle megszokott magas színvonalat nyújtotta, az általam először hallott tenor, KÁLMÁN LÁSZLÓ intelligens, igényes szólamértelmezését pedig öröm kiemelnem.

Csengery Kristóf - Muzsika, 2007.február 01.

---

M. Haydn: Der büßende Sünder (újkori bemutató), J. Haydn: Große Orgelmesse (Fertőszentmiklósi katolikus templom, 2006. aug. 11.)

Vajon mi lett volna, ha a - főként egyházi zenéjéről híres - Michael Haydn kötélnek áll, és 1801-ben, 64 esztendősen elfogadja Esterházy II. Miklós ajánlatát: helyettesíti 5 évvel idősebb testvérbátyját salzburgi fizetése két és félszereséért. Milyen műveket írt volna?(...)
A hallott művek kézirata - a kürt-concerto kivételével - az Országos Széchenyi Könyvtárban található, akárcsak a másnap valószínűleg legújabbkori világbemutatóként felhangzó Der büßende Sünder, azaz A vezeklő bűnös című oratóriumé. Mindkét koncerten Szerző Katalin, a Széchenyi Könyvtár Zeneműtárának vezetője mondott bevezetőt. A zenetörténész az Esterházy-gyűjteményt nemzeti könyvtárunk koronagyémántjának nevezte. Ha valaki csak ezt az 1771-ben komponált Michael Haydn-oratóriumot ismeri meg, bizonyoson nem érzi túlzásnak a hasonlatot, és rögvest megérti Mozart rajongását is a méltatlanul háttérbe szorult mester iránt.
A második hangversenyre a kiváló akusztikájú fertőszentmiklósi katolikus templomban került sor. A vezeklő bűnös - mint címéből is sejthető - moralizáló darab. Középpontjában a helyes utat kereső ember, a Bűnös áll, akit allegorikus figurák vesznek körül: egyik oldalról a Hit, a Remény és a Szeretet, másik oldalról a Gyönyör és a Természet ösztöne. Aki most legyint, hogy már megint egy ájtatoskodó szöveg, az figyeljen: a darab drámai fordulópontján, amikor a megtérő Bűnös a Gyönyört és az Ösztönt hamis tanítással vádolja, a Természet ösztöne bölcsen így felel: - maga Isten ad nekünk hatalmat, hogy megkísértsük az embereket, ám az embereknek is ad erőt és kötelességtudatot, hogy legyőzhessen minket. A részletet Gyöngyösi Levente fordításában idéztem. Ő játszotta a csembaló-continuót, ő adta közre a partitúrát, sőt ő volt az, aki a Michael Haydn-oratóriumok közül épp ezt javasolta Vashegyi Györgynek, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar alapító karmesterének. E kiemelkedő régizenei együttesünktől sok nagyszerű produkciót hallottam már, de ez az este biztosan felejthetetlen marad, amiben egyaránt része van az előadott remekműnek és a karaktergazdag interpretációnak. A másfél évtizedes, koncepciózus zenekarépítő és kórusnevelő munka bő termést hozott: a virtuóz technikán és biztos intonáción túl egységes, arányaiban mindig gondosan kidolgozott hangzást, a karmester legapróbb kézmozdulataihoz is igazodó, árnyalt játék- illetve énekmódot, szuggesztív előadást.
Vashegyi nagyívűen építette fel a majd másfél órás, hangszeres bevezetőből, recitativókból, áriákból és zárókórusból álló kompozíciót. Az egyes részeknek olyan biztos érzékkel adta meg a tempót, hogy a zene mindig tudott lélegezni, s a tempók közötti átmenetek is zökkenőmentesek voltak. Azt is tanítani kellene, hogy karmester és együttese milyen természetes módon képes alkalmazkodni az énekes szólistákhoz. Utóbbiak közül a Szeretet figuráját éneklő Zádori Mária előadásmódjának aprólékos kidolgozottságával, hangjának káprázatos mozgékonyságával szinte tündökölt az egész társulat felett.
Testesebb, bársonyos hangjával bravúrosan énekelte a Remény szerepét Halmai Katalin, és a harmadik szoprán, a Gyönyört megjelenítő Wierdl Eszter is elbűvölte a közönséget hangjának tiszta csengésével. A három tenor szólista az apróbb technikai hibák ellenére muzikalitásban, virtuozitásban méltó partnere volt a hölgyeknek. Szappanos Tibor kissé érces hangszíne jól illett a Hit allegorikus figurájához. A Természet ösztönének kisebb szerepét éneklő Regenhart András hangja egyelőre gyengébb a többiekénél, viszont a Bűnöst alakító Kálmán László érzésem szerint nagy ígéret, ő hangjának melegségével, előadásmódjának átéltségével tűnt ki. Valamennyi énekes szólam rendkívül megterhelő: az ismétlésekkel teli áriák nemritkán 10 percesek, és hemzsegnek bennük a koloratúrák és kényes ugrások.
A vezeklő bűnösben a Purcell Kórus csak a mű legvégén jutott szóhoz, nem úgy a szinte ráadáskén előadott, 1769-re datált Joseph Haydn-darabban, a Nagy Orgonás misében, amelyben a kórusé a főszerep. Az orgonaszólót Gyöngyösi Levente játszotta fölényes biztonsággal, a szoprán Zádori Máriához és a tenor Szappanos Tiborhoz két új szólista társult: a zeneakadémista, szép alt hangú Takács Zsuzsanna és a kiváló basszus, Kovács István.
A háromórás koncert végén sokan éreztük úgy, hogy Joseph mellé odakerült a kedvencek közé Michael is. A Rádió rögzítette az ünnepi koncerteket. Csak azt mondhatom, el ne szalasszák meghallgatni e felvételeket!

Solymosi Tari Emőke - MR, Új zenei újság, 2006.augusztus 19.

---

Mozart: D-dúr fuvolaverseny, C-dúr fortepiano-verseny, C-dúr andante, C-dúr "linzi" szimfónia (Soproni evangélikus templom, 2006. június 30.)

(...) Pénteken, 30-án az evangélikus templomban csak felerészben vezényelte az Orfeo Zenekart Vashegyi György. Az est másik részében Barthold Kuijken irányított, fuvolával a kezében: Mozart D-dúr fuvolaversenyét, K. 314, és a K. 315-ös C-dúr andantét játszotta el, úgy, ahogy a legjobbak. A K. 415-ös C-dúr zongoraversenyt Ljubimov adta elő forte-pianón, mesterien, és remekül sikerült a záró darab, a Linzi szimfónia is. Vashegyi György az elmúlt évek komoly munkájával igazi profi zenekart faragott az együttesből, amely nagyobbnál nagyobb feladatokra vállalkozik - sikerrel, és maga a karmester szerénységre és alázatra is szert tett az évek során. Az idén egészen szívet melengető volt elegáns háttérbe húzódása szólistái javára, és érzékenysége, amellyel magát és a zenekart alárendelte Ljubimov finom játékának. (...)

Mikes Éva - Muzsika, 2006.augusztus 01.

---

Mozart: Mitridate - magyarországi bemutató (Művészetek Palotája Fesztivál Színház, 2006. március 24.)

(...) Mivel a karmester az árokban Magyarország első számú Mozart-karmestere, Vashegyi György volt, Mozart operája valóban pezsgett, az együttes játék kivételesen magas színvonalú volt; ragyogó és jól hangsúlyozott ritmusok, karakteres és friss tempók jellemezték az előadást. (...)

Brendan Caroll - Opera Now, 2006.július 01.

---

Mozart: A varázsfuvola (Művészetek Palotája, 2006. június 6.)

(...) A varázsfuvolát immár több mint 40, a Parsifalt több mint 20 éve nem hallgattam olyan zavartalanul és örömmel, mint most a Művészetek Palotájában.
Pedig A varázsfuvola elõadása nem volt akadálytalan: az Orfeo Zenekar korabeli vonós hangszerei a zenekari árokból nem hallatszottak eléggé, külön figyelni kellett rájuk. De Vashegyi György egész interpretációjára erõsen kellett figyelni; tempók, dinamika, intenzitás tekintetében a beidegzett operai ingerküszöb alatt volt. Ám ilyen koncepciózus, átgondolt és kimunkált Varázsfuvola-megformálást még sohasem hallottam idehaza. Nincs az operának egyetlen zenei fordulata sem, melyrõl Vashegyi ne gondolna valamit, s elgondolását ne tudná hangzó formára, azaz zenei karakterre váltani. Az egész elõadás minden pillanatban teljesen és tökéletesen artikulált volt. Operaelõadásokban ez a zenekar szintjén még csak elõfordul, de az énekes produkciókban nemigen. Ezúttal a szereposztás példásan kiegyensúlyozott volt, minden vokális alakítás az összkoncepció része, muzikális, a kifejezést árnyaltan értõ és plasztikus. Bartha Alfonz fénykora óta nem hallottam Tamino szerepében azt a sugárzó XVIII. századi éthoszt, melyet most Timothy Bentchtõl; Székely Mihály óta nem hallottam itthon Sarastrót olyan autoritással fellépni és melegen megszólalni, mint Polgár Lászlót; soha nem hallottam Az Éj királynõjét a virtuóz koloratúrákban és mellett olyan démoni erejűnek, mint Miklósa Erikától. A jelmezes koncerten a hangsúly persze elmozdult a bécsi "Volkstheater" felõl a spirituális dimenzió felé; az az ünnepélyesség dominált, melyet a darab 1791. október 8-ai elõadásán Mozart bajor ismerõsei nem érzékeltek, miért is õ szamárnak tartotta és dühösen otthagyta õket. Bensõséges és halk ünnepélyesség, mely olyannyira illik a műhöz - Mozart sokatmondón vallotta meg: "Aminek legjobban örülök, a csendes siker!" (...)

Fodor Géza - Élet és irodalom, 2006.június 15.

---